Hát ezt nem hiszem el. Tényleg hallgasson mindenki mindig a megérzéseire. Amikor néztem magamat az előszoba tükörben, és éreztem, hogy meg kell tennem a műtétet, bele kell vágnom, akkor jól éreztem. Annyira jó, ellentmondtam az észérveknek és a neveltetésemnek, és elmentem mellett nagyobbítatni. Nem tudom elmondani, hogy miért pontosan és hogy hogy is van ez, de sokkal jobban érzem magamat a bőrömben, amióta megvolt a műtét. Igaz az utána következő hetek nagyon nehezek voltak, rosszul viseltem a sebgyógyulást, meg folyton fáradt voltam. Két barátnőm felugrott néha – néha és segítettek, ahogy tudtak, de inkább egyedül oldottam meg ezt az időszakot, már amennyire tudtam. Kaját rendeltem és néztem a tévét, tényleg rettenetes volt. De megérte, mert most egyszerűen úgy érzem, hogy minden rendben van velem.

Annyira elmerültem abban, hogy elemeztem magamban a szüleihez való érzéseimet, meg azt, hogy mennyire lehetek igénytelen, mert senki sem tanított meg engem nőnek lenni, hogy el is felejtettem a legfontosabbat leírni. Tudom, hogy kinél fogom megműtettni magamat. Dr. Rusz Zoltánnak hívják a sebészt. Azért mozog valamennyi belőlem a családi érzésekből, mert az győzött meg abban, hogy őt válasszam, hogy sokáig dolgozott olyan nőkkel, akik daganatos megbetegedések miatt vesztették el a mellüket. Hú, ezt most nagyon rossz volt leírni. Bele sem akarok gondolni egy ilyen helyzetbe. Na, inkább evezzünk kellemesebb vizekre, vidámabb témákról beszéljünk. Pénteken megyek dr. Rusz Zoltánhoz, egy plasztikai sebészhez. El sem hiszem, hogy ez tényleg velem történik meg.

Nos, igen. Mellplasztikát akarok. Nem tudom, hogy anyu és apu mit szólnának hozzá, ha tudnák, de nem igazán fűlik a fogam, hogy elmondjam nekik. Annyira röhejes az egész. Felnőtt, harminc éves nő vagyok, és nem akarok erről beszélni a szüleimmel, mert nem akarok balhét. De szerintem nem is fogok megmondani nekik, úgysem fogják észrevenni, amilyen nagyszerű megfigyelők. Szóval eldöntöttem, hogy lesz műtét. Erről tegnap bizonyosodtam meg. Előtte hezitáltam, hogy ez most kell-e nekem, vagy pedig csak felesleges nyűg lenne. Aztán tegnap belenéztem az előszobába lévő tükörbe és azt éreztem, hogy igen nagyobb mellett akarok. Minden addigi kételyem elszállt, biztos voltam a dolgomban.

Szóval akkor hagyjuk ezeket a múltbéli dolgokat, meg azokat a tényeket, amiket még Vitai próbált kisebb – nagyobb sikerrel a fejembe verni rajzórán. Nézzük meg most a jelenemet: zavarnak a kis melleim. Erről nagyon sok ideig nem mertem senkinek sem beszélni. Az ok nagyon egyszerű volt: szégyelltem. A családunk nagyon puritán, itt nem nagyon szoktak a kinézet miatt keseregni, az is jellemző, hogy én vagyok az egyetlen a rokonaim közül, aki festi magát. Jó bénán, de hát nem igazán volt kitől tanulnom és a génjeimben sincsen benne. Most dühös lettem. Nem szabad, hogy a családom visszahúzzon, és ne váltsam valóra azt, amit én akarok. Ez pedig most a mellplasztika.

Nem értem, hogy mi miatt baj az, hogy zavar a melleim mérete. Mindenki azt mondja, hogy milyen felületes dolog ez. Pedig nem az. Általános iskolában és a gimnáziumban is tanultam rajzon valamennyi művészettörténetet. Jó, nem voltam benne olyan jó, de ez még nekem is lejött, hogy a művészet nagyon sok esetben egyet jelent szép, női test megfestésével. Akkor most Leonardo da Vinci is felületes volt. Olyan szép nőket festett, hogy még nekem is bejönnek. Ok, a reneszánsz korban a kis melleket tekintették szépnek, de akkor is a lényeg ugyanaz: számít a külső, a világ sajnos ilyen és én is ilyen vagyok. Akkor mi miatt nem vágyakozhatnék nagyobb mellekre?